- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2011. december 31., szombat

Boldog Új Évet, 2012 !




Már megint! Újabb boldog új év, aztán "boldogul" mindenki, ahogyan tud! Ezúttal sem lesz másképpen, igyekszünk boldogulni, bár ez a nagy, újabb boldogság lassan az idegeinkre megy! Bizony, mert vannak, akik megmondták, hogy 2012-ben másképpen lesz! Illetve úgy lesz, hogy mindennek vége lesz! Jön a világ vége! Na úgy, hogy tudjátok meg! A maják rég megmondták, mert ők értenek az ilyenekhez! És nem csak ők, mert akik értenek a számmisztikához, azok is kiderítették, hogy elkezdődött már, még 2011. 11. 21. -én, és 2012. 12. 21.-én vége lesz. Hogy minek lesz vége, nem tudni, de egy dolog biztos! Az, hogy vége lesz! Hát...szerintem is! Ami elkezdődött az idén novemberben, 21.-én, annak vége lesz jövő ilyenkor. Kár, hogy nem tudjuk még, hogy mi a jó nyavalya kezdődött el idén, novemberben? Ja, persze, a visszaszámlálás!
Akkor jó lesz vigyázni, és aki teheti, az még ma este bulizza csak ki magát alaposan, mert 2012-ben már nem lesz többé alkalma! És tényleg! Mennyire igazuk van egyeseknek! Jövő ilyenkor a 2013-as "világvégét" fogjuk ünnepelni, mert egy újabb 2011, de még egy másik 2012 sem lesz többé! Igaz, egyik sem hiányzik, legalábbis sokan vagyunk úgy, hogy bőven elég volt egy 2011, és figyelembe véve a trendet, arra sem vágyakozunk túlságosan, hogy ezután 2012 legyen. Lehetne, mondjuk 2120, mert addigra beledöglene a folytonos reformjaiba a gazdasági válság is, és a délig bábos kormányok délibábos ígéretei is mind a jó öreg, kőolajos múltú, kőszenes történelmet gyarapítanák.
Na, szóval akkor ugorjunk egyet, éjfélkor mindenképpen fogunk, csak azt nem tudjuk még, hogy mekkora gödör vár miránk, miután kénytelenek vagyunk dobbantani. Ezért csak a figyelmetekbe szeretném ajánlani a következő, versbe foglalt ajánlatomat:



Nézz, nézz le mélyen, alaposan a pohárba
hogy mikor virradni fog az új év hajnalára
sánctól sáncig tántorogva lépj az új világba!

S ha nagyon fog forogni a világ és fejed is tőle
ne aggódj, még helyén van, a pezsgő volt lőre.
Egyre ügyelj csak, tartsd így ki jövő év végére
Fontos az, hogy boldog légy az Új esztendőre!




Emelem poharam hajnalban az egészségetekre, és csuklások közt valahogy eldadogom:

BÚÉK!

2011. december 24., szombat

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

A Boldogság nem határ, nem vélemény,
csak érzés, mely mindenkié.
Lényege az, hogy légy valakié!


2011. december 21., szerda

Kit Szeretünk Igazán?


Igazán szeretni valakit csak egyféleképpen lehet! Önzetlenül, teljes szívvel-lélekkel, elfogadva valakit úgy, ahogyan van, mert ha nem így teszünk, akkor valójában a legfantasztikusabb, legromantikusabb felállításban is mindvégig csak önmagunkat szeretjük.
Ha van bátorságunk erről őszintén elbeszélgetni és kimondjuk is azt, amit érzünk-gondolunk, akkor ez, sajnos valahogy így fog hangzani:
Ha nő vagy, akkor valahogy így:
-Mit szeretsz ezen a férfin?
-Lovagolni!
Ha pedig férfi, akkor kb. így:
-Mit szeretsz ebben a nőben?
-Önmagamat!
Lehet vitatkozni, bizonygatni az ellenkezőjét is, csak miközben valaki ezt fogja tenni, egyszer gondolkodjon el azon, hogy mindezt miért teszi? Ha szavai közt előfordul, akár áttételesen is az "ÉN" szó, akkor megkérem, olvassa el újra a fenti szöveget!

Jeges Eső

Brrrrr!

2011. december 16., péntek

Nemcsak Ajándékozni, Hanem Írni is Öröm!

Író vagyok, nem tagadom, de ha megkérdik, hogy miért írok, akkor... de ezt nem most mondom el, mert erről (is) szól ez a bejegyzés.
Az előzményekhez tartozik, hogy egyik budapesti barátom, aki hűséges olvasom is egyben,  győzködött, hogy összehoz egy mindenható nénikével, akinek egyetlen földi küldetése a tehetségkutatás lenne. Pontosabban az, hogy az érdemes irodalmi művek alkotóit a megérdemelt csúcsra emeljék, és bár én nem lennék éppen egy kezdő, de kár lenne nekem ezt az alkalmat kihagyni, mert így, meg úgy! Nem húzott a szívem egy csöppet sem, hisz eddigi életemben sokszor láttam én már karón varjút, de barátom csak mondta a magáét, és végül az lett belőle, hogy megtudtam néhány dolgot, amire egyszer nem is voltam kíváncsi, és okosabb sem lettem tőlük. Első dolog, amit megtudtam, hogy ez a bizonyos nénike, ez nem is olyan nénike, mert még nem lehet annak nevezni. Lányom már lehetne, persze akkor, ha annak idején én is jobban utána álltam volna a dolgoknak.
Nos, megtörtént a tizenöt centis mosoly, aztán egy igen komoly arculatváltás, miközben  a vendéget fogadó beleélte magát a mindenható szerepébe. Kezébe vette a könyvemet és egy általa igen hatásosnak vélt szünet után feltette a nagy kérdést, miközben én azon morfondíroztam, hogy vajon olvasta is? Az általa feltett kérdésből azonnal megtudtam, hogy nem olvasta, mert ha megtette volna, akkor világos lett volna számára az, hogy én nem csak írni szoktam, hanem olvasni is. Többek közt olvastam egy "Kezdő írók" című könyvet is, ahol az egyik fejezetben egy Corene Lemaitre nevezetű nemtudomki, aki színtén valami tehetségkutató izé lenne, elmondja, hogy az ő első kérdése, amit mindig feltesz a hozzá forduló kezdőknek az, hogy:... és itt jött a nevezetes kérdés. MIÉRT ÍRSZ? 
Az én válaszom erre... de ezt most egyelőre hagyjuk! Nézzük inkább azokat a válaszokat, amiket én kaptam, anélkül, hogy bár egyetlen kérdést is feltettem volna. A fent emlegetett könyv idevonatkozó fejezetének címe sokat elmond, mert így szól: "Az írás, mint üzlet: Megőrjít az öröm és a profit." (Corene Lemaitre) Hát igen! szóval a kicsi kutya a nagytól tanul, vagy netán plagizálja a szövegét is, mert azért mégiscsak furcsa dolog, hogy egy nonprofit alapítvány főbiztosa pontosan ebből a fejezetből "tanulja" a szakmát. 
Aztán kaptam néhány igen hasznos tanácsot, amit lehetne utasításnak is nevezni, feltéve, ha a továbbiakban is írni szeretnék, netán egy új könyvet megjelentetni. Ha igen, akkor csakis hozzájuk forduljak, más kiadóhoz meg pláne ne, mert ők csak bizonyos kiadókkal tudnak (értsd: hajlandók) együtt dolgozni, stb.  Hogy miért, ezt nem részletezte. A hasznos kioktatás végén már tökéletesen meg voltam győződve, hogy honnan fúj a szél, mert annak a bizonyos könyvnek ugyanebben a fejezetben írnak még olyanokat, hogy: "Lelkes, ezt már szeretem" de később kiderül, hogy azért ez távolról sem lenne elég, és fura módon valahogy így fejeződik be: "..Nem élni akarok!...Én csak írni akarok...míg az ujjam el nem kopik a sok gépeléstől, míg szemem és az agyam ki nem ég. " mondja az ajtóban esedező, mire a kegyes mindenható így nyugtázza magában a végeredményt: "Rendben, ezzel a szilárd elhatározással már lehet valamit kezdeni."
Nagyszerű! Végigolvashatod elejétől végig, két dologról egyetlen szót sem fogsz találni benne! Egyik ilyen dolog lenne az, hogy milyen színvonalú, vagy mi is egyáltalán az a valami, amiről beszélünk? Remek, jó, elfogadható, unalmas, pocsék? Semmi! Másik dolog, hogy az az ujjait koptató, kiégett szemű, sziklaszilárd elhatározású balek író mit és mennyit kap ezért?  Hát annyit, mint amennyit megemlítenek erről a dologról. Semmit! Maradhat neki, mondjuk a szövegben szereplő őrület például, mert az holtbiztos, hogy annak a bizonyos, felemlegetett profitnak mindig másvalaki fog örvendezni.

Nos, nekem azóta megjelent már két újabb könyvem, de egyiket sem úgy adtam ki, ahogyan azt elvárták volna tőlem, vagy ahogyan abban a könyvben olvastam, amit már egy másvalaki egy másik fejezetben írt, hogy : "-Jól figyeljünk oda a szakzsargonban csak hozományvadászoknak nevezett élősködőkre, akik fűt-fát megígérnek, de a végén mindig benyújtják azt a számlát, amitől bizonyos, hogy lehervad bárkinek a mosoly az arcáról! "

Most pedig elmondom nektek az akkor feltett kérdésre a válaszomat is, amire akkor szerényen, de igen hatásos vigyorgással a képemen, merészkedtem nem felelni. Íme az akkor elmaradt válaszom:
Én azért írok, hogy azt mások olvassák! Ennyi! Aki nem hiszi, az járjon utána, de inkább kattintson ide, és győződjön meg róla!

Most úgy döntöttem, hogy legújabb regényemet egy rendszeres, naplószerű bejegyzések formájában a másik blogomon, az Alter-Ego oldalain fogom közzétenni. Akik eddig is figyelemmel kísérték az "Út a Pokolban" című történetet, azok már ismerik, de figyelmükbe ajánlanám, hogy a második fejezet most már teljes egészében fent van, a hiányzó részek is belekerültek. Ezért érdemes újra átszaladni rajta, mert másképpen igen fontos részek maradhatnak ki a történetből.
Megjegyzem, hogy a szövegben előfordulhatnak még hibák, zavaró, ismétlődőd szavak, formai gondok, vagy igen nyakatekert mondatok is, ezért előre is elnézéseteket kell kérnem. Mentségemre legyen az, hogy néha késő éjjel vagy napközben, két agybajos telefonbeszélgetés közt íródik, és akkor becsúszik valami kellemetlen is. Ez a változat egyelőre csak egy tisztázatlan kézirat lenne, nem pedig egy befejezett, kenceficézett, nyomdakész változat. 
Tudom, hogy sokan vannak olyanok, akik csak a vállukat vonogatják, és megjegyzik, hogy ők nem olvasnak képernyőről regényt, mert az igazi, az a kézben tartott, bekötött könyv, mint ahogyan Ignác barátom jegyezte meg nem is olyan régen, mikor kezébe vette egyik könyvemet, kinyitotta s áhítattal szagolgatta. 
-Ezt az illatot imádom! Nem tudom, hogy mit írtál bele, de nekem máris tetszik! - mondta nevetve.
Én mégis azt mondom, hogy van ennek az ilyen képernyős izének is előnye, mert ez a világ bármely részében elérhető, nem megy tönkre, és nem kerül pénzbe sem. Ilyen válságos időben ez is egy fontos szempont lehet, mert a klasszikus könyvek ára ma már az egekben császkál. 
Hogy miért teszem én ezt most így? Nem tudom pontosan! Szerintem azért, mert én mindent szeretek másképpen csinálni, aztán ajándékozási mániám is van, és  ha már írok valamit, akkor azt azért teszem, hogy olvassák, és nem azért, hogy valakik mitudoménmilyen profitokról álmodozzanak.
És most akkor hajrá, olvassatok, ha kedvetek tartja, én pedig megyek írni egy újabb fejezetet, mert ajándékba írni nekem örömöt jelent! Nem maradt más hátra, minthogy olvasgassátok ti is örömmel, mert azért még mindig kettőn áll a vásár!

2011. december 13., kedd

Ajándékozni Öröm!




Igen, így van! Ajándékozni öröm! Kérdezz csak meg bárkit, azonnal tudni fogja, hogy ez így van! Kérdezd meg, mikor kapott ajándékot utoljára? Ha a válasz: "-Hát.... nem is tudom!" akkor kérdezd tovább! Mikor leptél te meg valakit ajándékkal utoljára? Nem kell válaszolnia! Megmondta korábban."-... nem tudja!"
Nem, mert nem tudják sokan a nagy titkot! Nem tudják például azt, hogy ajándékozni lehet bármit, bárkinek, de élményt csak annak lehet ajándékozással szerezni, aki tudja azt, hogy az mit jelent!
Hányszor jártunk már úgy, hogy egy nevezetesebb nap alkalmával felkerestünk valakit, aztán izgatottan átnyújtottuk a gondosan előkészített ajándékunkat is, vártuk a reakciót, és meg is kaptuk! Kaptunk például valami kiábrándítót, ami nagyon elhervasztotta őszinte mosolyunkat, s hiába volt ott a harminckét-fogas kényszeredett, de igen széles válaszmosoly, hiányzott abból az őszinteség. Netán bontatlanul tették félre a piros masnis dobozt is, miközben megjegyezték, hogy: Ó, igazán, de nem kellett volna! vagy, Miért költöttetek el ennyi pénzt? Ilyenkor ott van s számon a válasz is, csak nem mondom ki, mert hát ugyebár az ünnepeltet nem szokás ilyenkor nagy-hirtelen elküldeni valahová.
Én jól tudom azt, hogy minden jótett elnyeri a méltó büntetését is, ám ennek ellenére, én rendszeresen, de mindig hülyét csinálok magamból. Teszem mégis, mert mindig remélem, hogy egyszer rájön X és Y is, hogy nem kötelességből ünneplem, vagy köszöntöm őket.
Az igazi választ erre, a lelki dolgokban a nyugati civilizációt messze felülmúló keletiek tudják igazán.
A Sri-Lanka-i buddhista szerzetesek minden reggel kilépnek kolostoruk kapuján, kezükben egy kicsike tálacskával, és bejárják a környékbéli, igen szegény falusiak háza táját. A szerzetesek azt fogják azon a nap, egyetlen étkezésük során elfogyasztani, amit az adakozók a tálaikba tesznek. Az egyik lehajtott fejű, alázatosan kolduló szerzetes tálkájába egy maréknyi rizst tett egy idős, szegény asszony, és a következőt mondta:
 -Köszönöm, testvér, hogy a mai nap alkalmat adtál nekem jót cselekedni!
Hát igen, testvéreim, így egészen másképpen hangzik, és nem csoda, hogy sokunknak ez nagyon furcsán hangzik, bár a mi keresztény világunk nagymestere, Jézus is tanított hasonló dolgokat, de úgy látszik, hiába! Nehéz is lenne elképzelni nekünk például a következőt:
- Fiszim-Faszom bank igen mély háláját fejezi ki mindazok iránt, akik ebben a nehéz időkben hitelért folyamodtak hozzá! Köszönjük, hogy segíthettünk! -és ha jól meggondoljuk, ennél tökéletesebb reklámszöveget ki sem lehetne találni.
Ebben az elfajult, érdekhajszoló világunkban jót tenni ma már szinte nevetségesnek tűnik, éppen ezért én egy kicsit átfogalmaztam a fenti tanítást, és majdnem jól is hangzik:
-Igazi örömöt csakis úgy szerezhetsz magadnak, ha másoknak is igyekszel ezzel örömöt szerezni!
Így, hogy legyen benne a nyugat egoizmusa, egy kis keleti bölcsesség, és minél több emberség!

Advent van!



2011. december 12., hétfő

Kutya az Élet!


Mikor a csajoknak ilyen kutyául fontos dolguk akad, akkor ki őrzi otthon a házat? Elárulom nektek!
Én! És tudjátok, hogy miért? Mert feleségem megígérte, hogy engem is elvisz egyszer magával.
(Sétálni!)
-Kutyuska, te pedig most ne hallgatózz, mert akkor legközelebb te is otthon maradsz!(kussolni!)

2011. december 7., szerda

Karácsonyra várva

Karácsonyra Várva


Elindult már, messzi tájon
Sarki télben, jeges havon 
Hegyen-völgyön kúszik felénk
Hallik már fenséges zenénk

Titokzatos, messzi tájon
Érkezik, hogy meghajoljon
Három vándor. Királyok?
Bölcsek? Talán mágusok? 
Mindegy! Követik a csillagot.

Úton vannak, megérkeznek
Betlehemben majd ott lesznek
Kik egy fiút felkeresnek
Kit jászolban majd fellelnek 

Fényes szánok csilingelnek
Fenyők is most útra kelnek 
Azt üzenik, ők is jönnek!
Jönnek, jönnek! Mind itt lesznek!

Elküldték hozzánk az angyalokat
Kik fényes szárnyon alászállnak
Kik a jó lelkekben nyomot hagynak
Sötétben egy mécsest gyújtnak

Csillagfényben megszült álom
Jöjj el hozzánk! Jöjj, Megváltónk!
Lelkünkben már oly nagy a szomj 
Hozd el Őt nekünk, hozd el Karácsony!


 Nyárády Károly

2011. december 1., csütörtök

Ennyi volt?





Ennyi volt?


Mondhatom már? Nem bírom a lantot, leteszem.
Hogy „Fújd el jó szél, fújd el...”  keserű a kenyerem?
Csak erőtlenül sóhajtok, szememhez viszem a kezem,
talán remeg, káprázik kissé a szemem? Nem hiszem!

Lombtalanul álló fák még álmodják az augusztusi meleget
Elhullatott magjaikban talán él még, gubbaszt némi ígéret
Ha majd eljön, jobb lesz az új világ, vajon lesz új kikelet?
Hisz e rokkant világ eltört rúgóját már javítani nem lehet.

Elfáradtunk mindannyian, húz is magával az elhaló természet
Álldogálunk még egy kicsit, aztán lemondóan indulunk mi, öregek.
Oda, hol már némán ásít, vár az űr, és ránk borul az enyészet.
Ennyi volt? Kérdezzük, de válasz nincs, és "IGAZ" ez így nem lehet!


Nyárády Károly

2011. november 27., vasárnap

Egy Anya Fájdalma

Már órák óta csak járkálok le és fel, próbálok megnyugodni, és szó szerint, üvölteni lennék képes. Ezek azok a pillanatok, mikor tudom biztosan, hogy haragom okozója mily szerencsés ember! Szerencsés, mert ha most a szemem elé kerülne, akkor... de inkább mesélek most valamit, hátha megértitek ti is, mitől vagyok ebben az állapotban, mikor egyik pillanatban ellágyulva csak bőgni volna kedvem, aztán másik pillanatban kezem ökölbe szorul, de úgy, hogy ropognak bele az ízületeim.
Életem első huszonöt évét Marosvásárhelyen, a Kossuth Lajos utca 18. szám alatt töltöttem. Egy olyan udvaros, régimódi tömbházban, ahol 17 lakrészben laktak emberek. A hosszú évek során lakott ott váltakozva idegbeteg, hivatalnok, szakmunkás, nyugdíjas, özvegy, vénleány, sokgyerekes család, naplopó, kurva, orvos, tolvaj, strici, stb. A régi társadalmi rend kifosztottjai, a felemelkedett proletár társadalom csendes és szorgos kisemberei sajátos egyveleget képeztek, melyben még működtek a tisztelet és a tekintély íratlan szabályai, és ahol a sorból kilógó söpredék, ha néha vicsorogva is, de még csendben meghúzta magát. A hetvenes években zöld oázisnak számított az a hely, ahol minden nap, mindenki mindenkit tisztelettel köszöntött, és ahol a közösségi gondokat még, úgymond, családi ügyként kezelték egymás között az emberek.
Marika néni egy jómódú, régi családból származott, özvegyasszonyként nevelte fiát, Pétert. Fiatalabb korában egy igen elegáns, és meglehetősen jó nő volt, aki valamikor a híres marosvásárhelyi Tulipán vendéglő főnökasszonya volt, kitűnő társadalmi kapcsolatokkal rendelkezett, és az akkoriban szokásos, szakmájának a járulékos éjjeli életét élte. Sok, igen elegáns és jóvágású férfi legyeskedett körülötte, amit azonban az akkori közerkölcsi felfogás nem díjazott túlságosan, de Marika néni egy igen határozott egyéniségű nő volt, aki nem tárgyalt sokat, és sikerült neki az, hogy személyisége egy külön fogalommá nőtte ki magát. Marika néni szabadelvű, kissé szabados szájú, tekintélyt parancsoló nőszemély volt, akivel nem volt okos dolog ujjat húzni senkinek. Kevesen próbálták meg, de azok  meg is bánták rögtön, ha ostobaságukban a "gyengébb" nem képviselőjét vélték maguk előtt látni a személyében! Egyébként jó kedélyű, beszédes, barátságos teremtés volt, s ha valakit a kegyeibe fogadott, akkor az áldhatta a napot.
Tekergős koromban, mikor már Marika néni nyugdíjasként elüldögélt esténként a lakrésze előtti teraszán, érkezésemkor mindig megkérdezte nevetve, hogy: -Karcsikám, valami nő? Esett neked valami? Ez-az? - és mindig cinkosan kacsintgatott hozzá. Ha lógattam volna az orromat, akkor elkapott, és addig vallatott, míg végül vonakodva elmondtam neki a gondjaimat. Ezután mindig kioktatott anyásan, hogy milyen hülye vagyok mert... és elmondta, hogy máskor mit és hogyan tegyek. Néha csak tátottam a számat, annyira fura volt az, amit mondott, de mindig kiderült később, hogy igaza van. Évekig a legjobb viszonyban voltam vele, és miután elkerültem otthonról, azután is sokszor kerestem fel otthonában, ahol kitörő örömmel fogadott mindig.  
Az ezredforduló után az egész tömbház visszakerült a régi tulajdonos leszármazottainak kezébe, majd a rákövetkező évek során a még ott lakó, egykori bérlők rendre mind elköltöztek máshová, vagy új lakást kaptak kiutalásra. A örökösök úgy döntöttek, hogy Marika néni, mivel ő egy régi veterán, aki a hetvenes éveiben van már, ő maradhat továbbra is. Maradhatott volna, és maradt is még pár évet, de egyre nyugtalanabb volt már, egyedül nem érezte jól magát, s egy nap közölte, hogy elköltözik fiához, aki már évek óta él Magyarországon, kettesben a feleségével. Csodálkoztam, mert fia, Péter nem igazán érdeklődött az anyja felől, és nem volt köztük soha felhőtlen a viszony sem.
2008. -ban egy hatalmas kamionba rakták a számtalan bútordarabot, a drága szőnyegeket, festményeket, ritka, értékes porcelán készleteket, kristálypoharak tucatjait, számtalan háztartási cuccot, és irány Magyarország! Ott voltam búcsúzkodni, nedves szemmel váltam el az én jó, öreg barátnőmtől, miközben azon gondolkodtam, vajon fogunk még találkozni ebben az életben?
A napokban egy idős hölggyel találkoztam össze, beszélgettünk mindenfélét, aki egyszer csak megkérdezte, hogy én voltam már Marika néninél? Mondtam hogy nem, mert nem jártam arrafelé.
-Ah, nem ott! Itthon, az öregek házában! - mire én szájtátva maradtam!
 
Ma, feleségemmel kettesben felkerestük Marika nénit az öregek otthonában, újra találkoztunk, és amit én ma tapasztaltam, azt most nehezen tudom élethűen leírni, de megpróbálom.
Egy csontsovány, kifejezéstelen arcú, bal szemére teljesen megvakult, jobb szemével alig látó emberi roncs ült egy széken, a telefon mellett, egy soha nem érkező hívásra várva. 
-Marika néni, magát keresik! -szólt vidáman hozzá az egyik fehér-ruhás, szolgálatot teljesítő nő.
-Ki keres? -szólt csak nagy későre. -Ki vagy?- nézett a semmibe, fátyolos szemekkel, és én alig tudtam kinyögni, hogy ki vagyok. Hosszú idő telt el, míg reagálni kezdett, mintha valahonnan a túlvilágról jönne vissza a jelenbe. Bementünk a szobájába, egy csokor virággal álltam ott, aztán valahogy a kezeibe tettem, csak remegett, sírt is volna, de arcán nem jelentek meg kifejezések, arcizmai teljesen lebénultak. Lassan beszélgetni kezdtünk erről-arról, ő nagyon vontatottan beszélt, miközben arra gondoltam, hogy talán egy kisebb agyvérzése lehetett korábban, de mint később kiderült, mégsem ez történt. Valami elképzelhetelenül szörnyűbb sorsa lett.
Ahogy beszélgettünk, egyre jobban beszélt, már megnevettettem valami régi, közös baromságunkkal is, amire teljesen normálisan reagált már, és egyre elevenebb lett. Aztán végül mesélni kezdett.
Két évig teljesen egyedül volt minden nap, otthon, ahol szavai szerint, egy idő után elfelejtett már beszélni is. Ha hazajöttek a fia és menye, a lehető legkevesebbet beszéltek hozzá, és az is csak valami odavetett sértés volt. Menye például ilyenekkel traktálta, miután megmelegített két tányérnyi levest, hogy ha éhes, akkor melegítsen ő is magának, mert ő ilyenkor már fáradt, nincs hozzá ereje. -... és akkor éhen maradtam. - meséli az öregasszony. -Ledőltem az ágyamon, és csak sírtam!
Ez így ment addig, közben 45 kilogrammot fogyott, míg egy nap a kedves fia megjegyezte, hogy -Anya, érzéketlen vagy! Láthattad volna, hogy nem fogadott itt téged senki sem lelkesedéssel! 
Mit tehetett ezután már az anya? Mehetett a vak szeme világába, vagy ahogyan ma mondta ő nekünk: -Hazajöttem meghalni! -és hazajött, egyetlen utazóbőrönddel, melyben van két kopott kabát, egy pizsama, néhány darab fehérnemű, és nincs egy teáscsészéje sem, amire azt mondhatná: -Ez az enyém! Minden vagyonát, pénzét, ékszereit, mindenét elvették, őt pedig kiutálták, éheztették és elzavarták, vakon a nagyvilágba! Mehetett haza! Meghalni! Fia még elhozhatta volna gépkocsival, amit persze az anyja vett neki korábban, de nem tett még egy ennyit sem. A húga hozatta el onnan. 
Aztán elmesélte még, hogy 17.-én töltötte be a nyolcvankettedik életévét, és huszonkettedikén felköszöntötte a fiát is, mert Péternek akkor van a szülinapja. Ha már megszülte egyetlen fiát, akkor emlékezni fog arra a napra, mert az mindig egy emlékezetes nap lesz számára! Mert ilyen egy anya! Péter, pedig nem köszöntötte fel az anyját pár nappal korábban, mert ilyen tud lenni egy fiú!
-"Ó, anya, ne szülj csecsemőt!"
Holnap visszamegyek Marika nénihez, egyelőre egy csomaggal, mert bár semmire sincs szüksége, lassan kifaggattuk, hogy mégis, mit szeretne? Tudtam, hogy nagy cigis volt mindig, kérdeztem, hogy még szokott cigizni? Persze, de csak sunyiban, a vécében, ha van mit. Most van még pár szál cigije, de nincs hozzá gyufája. Erre azonnal nekiadtam az öngyújtómat, és holnap viszek pár doboz cigit is! -Az jó lesz!- lelkendezett vidáman. Otthonában, régebben mindig szólt a rádió. Most azt is viszek holnap, mert: - ...azt lehet, de akkor olyan kicsikét csak.- Tévé, az nem kell, mert azt amúgy sem látja, és így, apránként kiderült, hogy annak ellenére, hogy semmit sem akar, van már egy kívánságlista, amit még kiegészítettünk pár dologgal.
Indultunk hazafele, és akkor már egészen folyékonyan beszélt, koherensen formálva a mondatait. Sírva búcsúztunk, miközben hálálkodott végtelenül, azért, hogy felkerestük, hogy az eszünkbe jutott. Fogcsikorgatva jöttem el, és azóta dühöngök, miközben elkönyvelem, hogy ez a Péter milyen szerencsés tud lenni! Szerencsés, mert viszonylag messze tanyázik, és így kicsi a valószínűsége annak, hogy most véletlenül összefutok vele. Bizony, Petya, mert ha most meglátnám azt a rusnya pofádat, hát... akkor, de nem is mondom tovább, mert disznó egy szerencséje van megint ennek a féregnek. 
Advent van már, a szeretet ideje, és nekem most más gondjaim vannak! 
Ember akarok maradni! Csak ember!


2011. november 24., csütörtök

Nehéz Embernek Lenni?!

Van egy olyan népi mondás: Nem az a legény, aki a legnagyobb pofont adja, hanem az, aki állja! Így van, vagy sem, lehet vitatkozni, mert van ebben némi igazság is, ám nekem egy idő óta azzal van gondom, és egyre inkább ez foglalkoztat, hogy mi van akkor, mikor a pofont maga az élet adja?  Nem olyan taslis nyakon verésre gondolok, bár egy ilyen is alapos megrázkódtatást tud okozni, hanem arra a másikra gondolok, mikor csak úgy, az égből egyszer csak lecsap a tagló.
Nem is sorolnám, hogy hányféleképpen tud, és hogy néha milyen alattomos tud lenni egy ilyen csapás, ami végérvényesen véget vet valaminek, felforgat minden rendet, minden megszokott dolog egy pillanat alatt múlttá válik, és semmi sem lesz már többé a régi. Mindezt átélni, kibírni, túlélni, véleményem szerint csak egyféleképpen lehet. Úgy, hogy mindvégig emberek maradunk! Netán pontosan ezáltal vállunk azzá! 
Hogy miért emlegetem most mindezt, nehéz lenne számomra eldönteni, vagy pontos választ adni. Valószínű, hogy sok minden közrejátszik itt, amiben benne van az elmúlás tudata, hogy körülöttem változik a világ, melyben egyre kényelmetlenebbül érzem néha magam, és ami igazán rossz, láthatom, egyre embertelenebb, cinikusabb lett körülöttem minden. Láthatom, hogy egyre közönyösebbek vagyunk egymás fájdalma iránt, s ha van is érzés bennünk, akkor néha egyszerűen képtelenek vagyunk azt kifejezni, kinyilvánítani a szenvedők, az elesettek iránt. Tesszük mindezt talán azért, hogy bizonyítsunk, erősek vagyunk, mi nem törünk össze, mi kiálljuk bátran a legkeményebb vihart is! Ezzel a kör be is zárul körülöttünk, várjuk a következő tragédiát, miközben csak abban reménykedünk, hogy nem mi leszünk a következő áldozat, akire lesújt a végzet. Talmi remény, mert mindannyian tudjuk, születésünk pillanatától ketyeg az óra, ég az a bizonyos gyertya, melynek ide-oda libegő lángját bármikor kiolthatja egyetlen, hirtelenül jött szélroham.
Világosan látom, hogy körülöttem nem csak gazdasági mélyponton a világ, hanem mély, letargikus állapotban senyved az emberiség nagy hányada, miközben nehéz eldönteni, melyik okozta a másikat. Emberek milliói küzdenek a túlélés küszöbén, és milliók rég túl vannak már ezen a küszöbön is, a lét és nemlét határát meghazudtolva. Bizalmatlanok vagyunk egymás iránt, gyűlölködünk vakon, és embertársainkon űzzük ki frusztráltságunk felgyülemlett haragját, és ezzel követjük el az emberiség, és ezáltal önmagunk ellen is a legnagyobb bűnünket. Miközben elvesztettük már a jobb jövő reményét, a szeretet hitét, ellökjük egymást, és csak azt akarjuk, hagyjanak már békében, miközben mindenki magára marad. Ez nagy hiba, mert mikor eljön a pillanat, mikor a földön fogunk fetrengeni, szükségünk lesz arra a kézre, melyet korábban büszkeségből, nagyképűségből, arrogánsan ellöktünk, és mindenkit elriasztottunk, elkergettünk magunk mellől. Pedig szükségünk van embertársainkra, szükségünk van akár egyetlen jó szóra is, szükségünk van arra, hogy kifejezzük szeretetünket, tudnunk kell nyilvánosan, önzetlenül szeretni, az érző és együtt-érző ember kiszolgáltatottságának kockázatát felvállalni. Ez az egyetlen út, melyen bizonyíthatjuk, még mindig emberek vagyunk!
Néhány héttel ezelőtt egy kedves ismerősömtől búcsúzkodtam elfacsarodott szívvel, a temetésre sokan jöttek el, de az elhantolás pillanatában a hátramaradott férj teljesen egyedül, tanácstalanul, kéz-tördelve állt a sírhely mellett, hangtalanul sírt. Rettenetes volt nézni, hogy mennyire egyedül van fájdalmával, és senki, de senki nem tesz semmit, mert hát a megváltoztathatatlannal senki sem tud mit kezdeni. Odaléptem hozzá, és átöleltem. Remegett, a lábain már alig állt, zokogott a vállamon, pár pillanatig, aztán szemmel láthatóan erőt merített, érezte, hogy nincs egyedül, kiegyenesedett és már jobban tartotta magát. Legvégén megjegyezte csendes hangon: - Hamar elföldelnek, egy szempillantás alatt már nem is vagy! és szavaiban érezhető volt a szemrehányás, a mély felismerés, hogy mennyire egyedül vagyunk halálunkban és fájdalmunkban is!
A napokban estefele felhívtam feleségemet a munkahelyén, pár szót váltottunk csak, mert nagyon nem volt valami a rendjén vele, fél-szavakat mondott csak, zavart volt nagyon. Később, itthon rákérdeztem, hogy mit rontottam el, rosszul időzítettem, a hívásommal megzavartam, stb. Indulatosan kérdezte vissza: - Tényleg akarod tudni?  nem voltam benne biztos, ám mielőtt még gondolkodhattam volna rajta, elmesélte, hogy egy idős bácsi halt meg az egyik részlegen, fia volt mellette, aki teljesen kiborult lelkileg, azt pátyolgatta, és segített neki az elhunytat is elrendezni kissé, mielőtt elvitték volna a temetkezési vállalkozók. Miközben mesélt, majdnem elpityeredett, s közben dühösen csapkodott a konyhában. Amiatt, hogy ő, a húsz év harcedzettsége ellenére is, elérzékenyül, s bár egyáltalán nem lett volna az ő dolga, mégis a kegyelmes nővérapáca szerepét vállalta magára. Hát igen! Néha nehéz nem embernek lenni, akár húsz év szakmai borzalom után is, de az, hogy ezért  már szarul is érzi magát valaki, az bizony gond! Gond, mert akkor meglátszik az, hogy nem vagy eléggé erős, nem...vagy egy érzéketlen, programozható robot! Ember vagy, és úgy tűnik, ez ma már bűn!
Bűnösök vagyunk-e, és csak egy letűnőben lévő világ utóvédharcosai vagyunk, akik még másképpen látjuk a dolgokat, olyanok, akik fölött lassan eltelik az idő?  Jó lenne tudni, ezért elmesélek valamit még, amin lehet gondolkodni!
Lányom úgy döntött nemrég, hogy ő most már nem valami festőművész lesz, hanem orvos. Mit mondjak? Remek! A tavasszal elvágta a kezét a kocsi csomagtartójában. Előkotorásztam az elsősegélyes dobozt, leültettem a csomagtartóra, s miközben a kezéről törölgettem a vért, ő holtsáppadtan dőlt el. Pofozkodás helyett rárivalltam, mire feléledt. Azóta ezerszer is lelkiztem neki, hogy aztán így szép doki leszel, készülj fel, hogy...s hasonló szülői baromságokat.
Most bent van az orvosin, de mi korábban mindannyian rémeket láttunk. Mi lesz akkor, ha majd meglát egy hullát, boncoláson fog részt venni, ha korábban akár egy vércsepp látványa is kiakasztotta? 
Megtörtént már a tűzkeresztség, a szobájában egy igazi koponya vicsorog a polcon, van valami beceneve is. Lányom elmesélése szerint, a hullák boncolása során sem ő, sem egyetlen kolléga sem akadt ki, sőt! Az oktató tanárjuk minden igyekezete ellenére, senkit sem kellet felmosni, néhányan még nevetgéltek is a mutatványokon, és a végén csak egy valaki volt igazán kiakadva. A tanárjuk, aki elmondta a véleményét is róluk.
- Eddig itt ilyen még nem volt! Én ilyen bandát még nem láttam! Ti nem vagytok normálisak!
Szerintem, az oktatójuk látott már karón varjút, tudja jól, hogy mit beszél, mert valamit ő is lát. Új világ, új szemlélet? Talán igen, talán nem, és meglehet, hogy csak a képernyőkről ömlő zombik és vámpírok, végtelen vértenger áradatának látványa tette ennyire közömbössé vagy immúnissá gyerekeinket? 
Ezután fog eldőlni az is, hogy mennyire maradtak a mi utódaink emberek? Talán igen, de én bevallom, nem igazán akarom megtudni!

2011. november 18., péntek

Őszi Vers



Őszi vers

Dalba fogott szárnyakon száll a ködbe fogott álom
Kívánságom, mint mesében, nem lenne, csak három:

Szólj helyettem, te beszélj most, te bús, őszi szonáta
Hullasd helyettem a könnyet, s holt szavam avarba!

Terítsd szét őt csendesen, buta szél soha ne kavarja
Végtelenbe kúszó álmaim többé már senki ne zavarja!

S ha még kérhetek valamit tőled, kedves, őszi nóta
Elmondom most integetve, ködös út végén búcsúzva.

Ringass, ringass csendes ősz, csak egy kicsit még
csak addig, míg már egybenő a földdel fent az ég
S akkor tudhatom, nem lesz már többé, hogy vég
Hisz ott lehet csak örök nyár, és karjaidban kicsit még.

Nyárády Károly

2011. november 7., hétfő

Szavak a Szélben



Szavak a szélben!


Ó, szavak, ti nagy szavak! Ti ugyan mit tudhattok?
Miközben szálltok csak, semmit sem mondotok.
Ti is csak próbáltok létezni, másokkal elhitetni
hogy fontosak vagytok, s a hegyre a követ felhordani
nagy dolog, nemes tett, illene nektek ezt köszönni.

Ó, ti szavak, ti hiszitek csak azt, hogy igenis, léteztek
Csak hiszitek azt, hogy sok minden függne ti tőletek.
hogy ti vagytok legelöl, utána lennénk mi emberek
csak ettől és ennyitől lennénk az, nem kicsi egerek.
Beképzelt vagy, üres szó, hát a lényeget nem érted?
hogy a szárnyaló lélek soha a te szolgád nem lehet?

Ó, ti szavak! Ti mind, mind csak bárgyú férgek vagytok!
Fényesen illegve le és fel, villogva hiába ragyogtok.
Mert bárhogyan forgatlak, bárhogyan is teszlek
A való igazról soha sem sikerül beszélni ti néktek
És nem vagytok, nem is lesztek ti sohasem egyebek,
mint eldobott, szélbe szórt, hasztalan forgácsa lelkemnek!

 Nyárády Károly

2011. október 30., vasárnap

Válaszokra Várva



Ó, mondd!


Ó, mondd! Miért ez az űr, miért a fájdalom?
Ha mindegyre én adok, ami kell, nem kapom.
Ha itt van a nyár, de mindig süvít közben a tél
semmi sem egész, az én részem mindig csak fél.

Ó, mondd csak el! Te mondd el nekem a nagy titkom.
Miért van úgy, akkor is, ha soha ki nem mondom
hogy hajnalban, ha végre a szemem is lehunyom
vágyam csak az, ne keljen többé azt felnyitnom.

Ó, mondd el te! Hol hibázok nagyot, hol rontom én el?
Miért van úgy, hogy a nap vérvörösen nyugszik és kel?
Miért oly száraz tőle a sivatag, mint lelkedben a hely
hol örökzöld pálmámmal kezemben, te ugyanúgy löksz el?

Te mondd meg nekem, és soha ne kérdezd azt vissza
hogy a könnyeket most miért a száraz homok issza.
Te mondd el, de mégse! Inkább ne tedd! Ne szórj újra szét!
Hamis szóval még ne öld meg egy bíbor hajnalunk új ígéretét.


Nyárády Károly

2011. október 21., péntek

Rekviem




Egy Utolsó Szó


Kihuny lassan fény szemedben 
pislákol még lét a fáradt testben.
S bár búcsúzkodok tőled ködös éjben
álmatlanul kóborolva könnyes szemmel
mondogatom reménykedve: Ne menj még el!

Bólogatnak csendben hozzá lombok
értik s tudják ők, hogy én mit mondok
és csak néztek le hidegen a csillagok
mikor átsuhant az égen sötét madár
tudtam rögtön! Te nem vagy már!

Szemed fényét fátyol feddte már el
Lelked  útban, most égre száll fel
Elcsuklik hang, a sírás, s megtörik a fény
mosolyod visszanéz talán, át az ég ködén
mikor hallani vélem a hangod és látom
árnyadat suhanni, s a sárguló levelet fákon.

Meg-megállva nézek tova, hová lett a fény?
Megpihenni készül örökre a sírhelyed kövén?
Nem tudom, s csak nézek át az eső függönyén
Téged sirat most az ősz is, és fájdalommal én.

Fodor Clara emlékére!
2011. 10. 21.

 Nyárády Károly

2011. október 6., csütörtök

Párhuzamos Világban




Párhuzamos Világban 


Ha úgy hiszed, hogy megváltani akarod a világot 
Ne tedd meg, nem lehet, akkor inkább álmodj!
Hunyd le szemed és engedd el a földnek láncát
bontsd ki szárnyaid, érezd csak a csillagok táncát.

Engedd elragadni magad, hisz felvisz az örvény
oda, hol nem voltál, hol nem köt már a törvény.
Engedd akkor el magad, ússz a felhők fátylán
Terülj csak szét csendesen, éjnek bársony ágyán.

Eggyé válsz így lassan az éggel, csillagokkal
Harmatot hinthetsz a fűre, ölelkezhetsz holddal
Karjaid közt elhozod a rózsaszínű hajnalt, aranyból
A zöld mezőkre madárdalt, trillát pásztorsípból.

Hajladozó nádbugákra enyhe szellőt küldhetsz
ha felkelő nap melegével párafelhőt kergetsz.
Aranyozott búzatáblát érlelhetsz a forró fénnyel
jó termést a szőlődombra, boldog ígérettel.

De ha csak lenni szeretnél, csak nézni a Holdat
nem tudni, nem várni, hogy mit hoz majd a holnap,
nézz fel jól az égre, keresd csak a csillagodat
mert másvalaki is nézi azt, egy másik ég alatt!


Nyárádi Károly

2011. október 4., kedd

Ó, Ti Nagyok!





Ó, Ti Nagyok!


Ó, ti Nagyok!
Kik mellett a nap is csak halványan ragyog
Ha feltűntök, ha vagytok és léteztek
Kik bársonyon kényesen sétálva érkeztek
Kiért süt ez a nap? Hát csakis ti értetek!

Ó, ti Nagyok!
Ti hiszitek, hogy általatok élek én és halok
S kopár vidék lenne a Föld, merő egy sivatag
Sírva éhezne az újszülött, s könnyezne az agg
Ha nem lennétek ti, valahol egy pártban a tag.

Ó, ti Nagyok!
Kik vidáman nevetve milliókkal játszotok
Miközben éhezők serege bámul csak reátok
Korgó gyomorral néznek, és soha nem érthetik
Miért van az, hogy valaki oly nagynak születik?

Ó, ti nagyok!
Kik az oly nagy játszmákban is csak sakkoztok
Mély szakadék peremén esztelen száguldtok
Miközben romba döntötök nemzetet, országot
Nem kímélve élőt, és nem szánva haldoklót.

Ó, ti Nagyok!
Pusztulás, vész jelzi utatok, vér a ti nyomotok
Virágot tapos el, és zendülő vetést a csizmátok
Bakancsok tömege masíroz, a gránát robban,
Keresztek erdeje marad csak a ti nyomotokban.

Ó, ti Nagyok!
Magatoknak írjátok a törvényt, és mégis csak raboltok
Tietek a bank, s már mindenki más csak a ti szolgátok
Elvettetek mindent, bármit, amit csak lehetett
Éhezők kenyerét, öregtől napokat, árváktól meleget
S mikor már nem bírták, a házukat, tetőt, a fedelet.

Ó, ti Nagyok!
Nagyok vagytok, de figyeljetek, hogy mit mondok!
Talmi arany mit kapkodtok, két kézzel úgy markolgattok
Jusson majd az eszetekbe, mert lesz úgy ott a gödör szélén
Hol az utolsó is hátat fordít nektek, és elszállt már a remény
Mikor megtudod, hogy porból lettél és csak porrá válsz!
Megtudod, hidd el, mikor majd az Urad előtt már állsz.
S akkor, ti, Nagyok, kéztördelve már hiába mondjátok:
Uram, Uram, nem hittem el, hogy én ily kicsi vagyok! 


Nyárádi Károly

2011. szeptember 27., kedd

Az Ígéret egy igen szép szó!

A számtalan nyári élményeim, és igen kellemes meglepetéseim egyike közé tartozik, hogy megjelent az első verses kötetem is. Meglepetést emlegetek, mert én is csak akkor tudtam meg, mikor már elkészült az első példány. Hogyan történt meg mindez? Nos, erről nekem csak annyit szabad elmondanom, hogy erről egy igen kedves és nagyszerű ismerősöm gondoskodott, akivel korábban már beszélgettünk arról, hogy ideje volna egy ilyen kiadásról is gondolkodnom. Nos, én akkor nem igazán tettem tönkre magam az ötlet megvalósításával, és inkább kifogásokat kerestem. Nem úgy a kedves ismerősöm, aki jobban bízott bennem, mint én magamban, ezért a tettek útjára lépett, és egy igen szép napon az orrom elé tolta a kész művet. Bevallom, nagyon meglepődtem és igen érzékenyen érintett,  amitől csak igen szerencsétlenül hebegtem valamit, és jó időbe telt, míg rendesen a helyére sikerült illesztenem a dolgokat is. Ezúttal fejezem ki nyilvánosan köszönetemet és hálámat iránta, hogy egy ilyen nagyszerű meglepetést tartogatott a számomra. 
Íme az Ígéret című verses-kötet, benne az eddig megjelent verseim egy része.


Ide kattintva a kötet teljes tartalma is elérhető.

2011. szeptember 10., szombat

2011. szeptember 8., csütörtök

Hát már megint? Vagy még mindig? Meddig?

Nem tudom, hogy ezzel Ti hogyan vagytok, de nekem tele van a tököm! Mindennel! Csak sorolni is unom már, hogy minden nap, ugyanazt lehet látni-hallani. Hogy itt van az ősz, mert ugyebár vége van a nyárnak! Milyen kár, hogy nincs másképpen! Mi ebben az újdonság? Nyár után nem az ősz szokott jönni, vagy máskor ez nem így történt? Aztán megint ömlik a tévékből, ezerféleképpen, hogy 9.11! Igaz, most már a tizedik évforduló lesz, amitől persze senki sem lesz okosabb, és ezután már nem is lesz senki, mert ugyebár Bin Ladent elkapták, és akkor már nem is kell semmit sem megmagyarázni. Nem is fogják, mert azt minek? Aki kíváncsi, annak elmondják orcátlanul, hogy gondok voltak, mert az FBI és a CIA nem tudott megegyezni, és akkor néhány repülőgép csak úgy kószált, sportrepülőkön gyorstalpalós pilótákkal, akik aztán.... a többit tudjuk! Hogy eközben a NORAD mit tett, vagy hogy a civil légi forgalomért felelős hivatásosok miért tátották a szájukat órák hosszát, nem részletezik. Azt sem, hogy az egész keleti parton csak két vadászgép járőrözött, és azok is csak akkor, mikor már az egyik ikertorony égett, megint nem magyarázza meg senki. Illetve igen, de akkor nagy szerencse, hogy Ivánék ezt korábban nem tudták! Mert ha igen, akkor holtbiztos, hogy a korábban Kubába telepített rakétáikat nyugodtan lepakolhatták volna egyenesen a Central Parkba is, miközben az orosz pilóták egy magasból történő városnézésre is elkószálhattak volna gépjeikkel. Mindeközben csak egyvalamire kellett volna ügyelniük, hogy gépjeiket igás fogatnak, vagy autóbusznak álcázzák, és akkor már senki sem vette volna észre a csalást. Hihető, nem? Persze, hogy az, mert ha ezt a hivatalos szervek így mondják, akkor az úgy is van! Aki ezt így mégsem hinné el, akkor arra is van egy jó recept. Akik így tesznek, azok nem egyebek, mint spekulálók, akik rosszindulatúan félremagyarázzák a dolgokat, és ők lennének azok a fránya összeesküvés elmélet hívei! Kész! Ha ez így ki van mondva, akkor ez mindent megmagyaráz. Hogy ki és miért esküdt össze, azt nem részletezik soha, de minek is! A labda kerek, mert kerek a labda!
Összeesküvés ide, összeesküvők oda! Én nem esküdtem össze senkivel, de merem állítani, hogy itt nagyon bűzlik valami, az biztos! Csak emlegetem, mert a legnagyobb gazemberségeket kitervelők mellett mindig vannak olyanok is, akik ezeket a gazemberségeket, ha nem is ők követték el, de kutya kötelességük lett volna megelőzni, és ha nem tették, akkor ezért példásan bűnhődniük kellett volna! És akkor máris itt van a kutya egyszer elásva, mert több, mint háromezer ember halála miatt, máig sem vontak senkit felelősségre. Ekkora nagyvonalúságot azért még a világ legjobban felfegyverkezett, legparanoiásabb, leg-leg nemzet vezetőségének sem lehet elnézni. Tudnak az elvtársak valamit, az biztos! Talán azt, hogy nem jó kutakodni ott, ahol olyasvalamit találhatsz, amit egyáltalán nem akarsz megtalálni!
A másik sor gond, hogy a hivatásos szarkeverés mestereinek magyarázatai valahogyan nem illenek bele a keretbe. Olyan állítások és végérvényesen elfogadott, mondhatni, már folklór értékű legendák, amit már a hétköznapi gyakorlat is képes bármikor tételesen cáfolni. Ilyen legenda például az elrabolt gépek egyes utasainak az állítólagos telefonbeszélgetései is, ami szó szerint, szemen-szedett hazugság lenne úgy, ahogyan azt dramatizálva leadták akkor, és azóta számtalan átdolgozásban újra meg újra bejátszanak. Hazugság, mert ilyen telefonbeszélgetést fizikailag lehetetlenség volt megvalósítani akkor, és eltekintve néhány műszaki újítástól, ez a mai napig is érvényes. Mobil hálózatról, nyolcszáz méter magasságból már képtelenség jelet fogni, mert a földi átjátszó cellák adóantennái csak a felszín fölött, erősen nyaláboltan sugároznak. Valahogyan úgy, mint a közvilágítás fényszórói, lefele, és nem az ég fele szórják az energiájukat. Erre a jelenségre még rálicitál az is, hogy a repülőgépek majdnem zárt fémtestet, majdnem tökéletes, un. Faraday kalitkát alkotnak. Jó példa erre a gépek villámcsapás elleni immunitása, ami enyhén szólva, a  milliárdszorossá lenne egy földi adóantenna mikrohullámú jeléhez képest. Na de legyünk nagyvonalúak, ne hasogassuk a szőrszálat, mert ugyebár vannak okos emberek is, akik mindezt jobban tudják! Valóban?


Két képet tennék ide ki, egyiken a Pentagon elleni "merénylet" nyomai láthatóak. Ide, ebbe az épületbe, a hivatalos verzió szerint, egy Boeing 757-es személyszállító csapódott be. Egy ilyen gép átlagosan száz tonnát nyom, szárnyainak fesztávolsága 38 méter, hossza 47, és farokmagassága hat méter, két Rolls Royce RB 211-es turbóreaktoros motorral szerelve. Motorok, melyek nagyjából elpusztíthatatlan titánötvözetből készülnek. Nos, ezekkel a motorokkal egy nagy baj van, mert a kettőből az egyik nyomtalanul eltűnt, míg a másikból maradt meg valami, de az a maradék valahogyan egy sokkal kisebb motorra jellemző. Nem gond, mert hivatalosék megkapták rá a helyes választ! A második motor egyszerűen elpárolgott a nagy hőségben.


Hát... igen! Most mit is mondhatna más egyebet a bunkó, hétköznapi, balga ember, ha egyszer nem tudja, hogy a titán a háromezer fokos hőt is vidáman túléli, annak ellenére persze, hogy a pokoli ütközést hősiesen kiálló épület tartószerkezete áll, sőt a tetején lévő fedőszerkezet is a helyén maradt. Ott pedig, ahol a szintén köddé vált szárnyak is eltűntek, ott még az ablaküvegek sem törtek be, és a közelben lévő fa is "csak" megperzselődött a pokoli hőségben. Hiába, mert ha a hülye nép, aki nem tanulta meg annak idején, hogy a tömeg megszorozva a sebesség négyzetével csak helyenként tud igen nagy kinetikus energiát produkálni, az ne szóljon bele! Ne pofázzon bele, és azon se csodálkozzon, mikor elolvassa, hogy a helyszínen megjelenő kriminalisták nagyon körültekintően jártak el a repülőgépen lévő áldozatok azonosítása során, mikor az ilyenkor szokványos DNS vizsgálatokat végezték el. Szóval ezen sem kell csodálkozni, hogy voltak ott emberi maradványok is, melyek igen csodálatos módon mégiscsak átvészelték a becsapódást, míg a szárnyak, motorok, és a leszállószerkezetek masszív, acélból készült darabjai egyszerűen köddé váltak. 
Most átvészelték, vagy sem, nem fog kiderülni soha, hivatalosan biztos, hogy nem, de én egyvalamit  azért ettől függetlenül, soha nem tudok megbocsájtani! Azt, hogy az ilyen, és ehhez hasonló aljasságok és tragédiák kitervelői is, mindig és mindenkor ugyanilyen gond nélkül élik túl, és főleg azt, hogy ezt ők mindig meg tudják magyarázni, és hogy mindig lesznek olyanok, akik ezt el is hiszik nekik!